Hétvégén megmentettünk újabb 15 tyúkot. Mivel jól megy a tojás, arra gondoltunk, hogy minimum duplázzuk meg a számukat, hiszen visszahozzák a legjobb kaja árát is, pláne most tavasszal, nyáron de leginkább azért, mert így újabb ártatlan lényeket szabadíthatunk meg a szenvedéstől. Már korábban is elhoztunk tízet egy klasszikus tojásgyárból, akik az elmúlt fél évben erős, sárga lábú, vörös taréjú, gyönyörű tollazatú tyúkokká váltak. Ezért is volt drámai és elmondhatatlanul durva a kontraszt, amikor az újak és a régiek egymás között elvegyülve álltak a kertben az akciót követően.

Na de az elejéről: olvastuk a hirdetést, hogy házi tartású tyúkok eladók. Kíváncsiak voltunk, hogy ez miben más, mint a tojásgyárak, feltételezhetően jobbak a körülmények, hiszen a tojástartóra is ráírják, hogy házi tartás. Miben különbözik a kegyetlen nagyipari változattól?

Gyanús volt, hogy az udvaron sehol nem láttunk tyúkokat, hanem az ember odament egy ajtóhoz, kicsapta és ott voltak a szerencsétlenek. Tehát miben különbözött ez a házi tartás a tojásgyártól? Háááát semmiben. Talán abban, hogy itt „csak” 4x50 méteren tartják a tyúkokat, de ugyanúgy a fém ketreceikbe tömegével préselve őket, ugyanúgy leégetett csőrvéggel, ugyanúgy egy fém rúdon állva egész életükben. Ugyanúgy egymás fölött 4 sorban.

És iszonyú büdös volt a brutál ventillátorok ellenére is. De ami a legdurvább volt nekünk, hogy teljes sötétségben éltek, gondolkodtunk is rajta, hogy mennyiből tartana pár ablakot tenni az ólra… Ha nem is kerülne sokba, akkor is plusz költség, ami nélkül ugyanolyan jól elélnek a tyúkok, így is tojnak. A nagy merci meg ott állt a garázsban.

És ugyanúgy nagy foltokban hiányzott a tolluk, ahogy a bezártság miatt egymást tépkedik a szerencsétlenek, a fejükön, nyakukon, hátukon foltokban csupaszok voltak. És félelmetes, hogy állandóan nedvesek, sosem szárazok a ketrecükben a rájuk csapódó pára miatt. És a ketrecek szélén ugyanúgy gyűltek a tojások itt is, volt olyan, amelyiknek nem volt héja sem, csak a lágy anyag, annyira kiürült már szerencsétlen tyúk szervezete. Egymásra néztünk: innen 15-öt hozzunk el.

Miután hazaértünk, kitettük őket a kertbe, hogy ismerjék meg egymást a benszülöttekkel, a régiekkel. De ők csak egymás mellett, összebújva álltak még percek múlva is. Ezt szokták meg. Aztán megjöttek az öregek (egy évvel idősebbek) a szélrózsa minden irányából, éppen a kertben bóklásztak, kapirgáltak, porfürdőztek, de látták, hogy történik valami, hát odasiettek.

És akkor ért a megdöbbentő élmény, hogy mennyire máshogy néznek ki a frissen szabadultak és a már boldogan élők. Elképesztő és torokszorító volt a látvány, hogy tyúkok millióinak ilyen állapotban kell leélniük az életüket…

Az összes új még nedves volt, ahogy kikerültek a kocsiból, kezdtek megszáradni a szellőben, de nem csináltak semmit, csak bámulták az óriási teret, élvezték a napsütést, és a legbátrabb belecsípett a homokba, a másik pedig kinyújtotta a szárnyát, ahogy eddig még sosem tudta, és lefeküdt a fűre, úgy, hogy minél nagyobb felületen érje a napsütés. Lecsukta a szemét és pihenni kezdett. Öröm volt nézni.

Az „öregek” közül az egyik (Fácán névre hallgat a színezete miatt) állandóan háklis valami miatt, most is érzékenyen érintette, hogy betolakodókkal találkozott a saját kertjében, ráadásul ilyen lerongyolódott rokonokkal, ezért néhányat oda-oda csapott egyiknek-másiknak. Az volt nekem a legdöbbenetesebb, hogy az újak nem csináltak semmit, csak álltak lehajtott fejjel és hagyták. Nemhogy nem csaptak vissza, de még fájdalom csippantás sem adtak, annyira természetes volt nekik a csipkedés, annyira az élet részének tekintették.

De most már nem lesz az, mert teljes lett a béke a régiek és az újak között, pár nap elmúltával együtt csipegetnek és eszik a tyúkhúrt, kapirgálják a földet, este pedig együtt sétálnak be aludni az óljukba. Boldogan élhetnek most már huszonöten és végelgyengülésben fognak meghalni, mint ahogy az összes korábbi tyúk is tette, nem csak két évig, ahogy az eladó javasolta nekünk.

A felső képen az látható, amikor megérkeztek és csak álltak hosszú percekig. Alatta pedig a durva kontraszt egy korábban mentett és egy új között.