"Néha elképzelem, milyen lehet kifogni egy halat. A száját átlukasztó horognál fogva kiemelni a vízből, ahol lélegezni tud.Vergődik. Fuldoklik. Ugyanúgy a haláltusáját vívja, ahogyan a szeretteink, amikor a karjainkban halnak meg. Ugyanúgy halál. Miért tragédia az egyik és miért közömbös a másik?

Az ember halála tragikus veszteség, az állat halála: „már csak így megy ez”. Amikor a saját kutyánk, vagy macskánk hal meg, ez a kategória rendszer felborul. Olyankor tragikus, pótolhatatlan veszteség az állat halála is, akárcsak bármely más családtag halála. Pillanatok az életben, amikor büszke férfiak is sírnak, s nyíltan példázzák: a halál, az halál, mindegy milyen fajt ért utol.

Hogy milyennek látjuk a halált, sokkal inkább attól függ, hogyan láttuk azt, aki élt. Ha ismertük őt, mint egyetlen, megismételhetetlen lényt, akkor a halála sosem lesz közömbös. Legfeljebb természetes, de sosem közömbös. Ha viszont nem ismertük őt, akkor az alapján dől el, sajnáljuk-e, hogy mit tanultunk róla. A vergődő halat nem ismeri a horgász, aki megöli. S azt tanulta, hogy ez a halál nem olyan halál, mint amikor egy családtagunk hal meg. Nem ismerte őt, tehát csak azt tudja róla, amit másoktól hallott. Történetesen azt, hogy a hal „arra való”, hogy nem érez, hogy ez a természet rendje, hogy ez egy jó szabadidős elfoglaltság, esetleg egy családi hagyomány, s hogy mégiscsak jobb volt ennek a halnak, mint annak, akit a boltban venne meg.

Végső soron: ez a halál nem olyan halál – gondolja. Nem olyan, mint az a félelmetes, titokzatos pillanat, amikor az élőlény megszűnik küzdeni a következő levegővételért és nem mozdul többé.
De a különbség csak a fejünkben létezik. A halál igazából mindig ugyanaz. " (Állatvédők Könyve)