Néhány évvel ezelőtt minden állat elment.
Egy reggel felébredtünk, és a nyomukat sem találtuk. Nem búcsúztak el, még csak üzenetet sem hagytak. Soha nem jöttünk rá, hogy egész pontosan hová mentek.
Hiányoztak.
Páran úgy gondoltuk, hogy a világ véget ért, pedig nem. Egyszerűen csak nem voltak többé állatok. Se macskák, se nyulak, se kutyák, se bálnák. Se halak a vízben, se madarak az égen.
Teljesen magunkra maradtunk.
Nem tudtuk, mitévők legyünk.
Egy ideig céltalanul kóboroltunk, aztán valaki felhívta a figyelmünket arra, hogy csak mert nincsenek többé állataink, még nem vagyunk kénytelenek átalakítani az életünket. Nincs okunk változtatni az étrendünkön vagy abbahagyni a ránk nézve talán kártékony termékek ellenőrzését.

Aztán meg ott voltak a babák.
A babák nem tudnak beszélni. Mozogni is alig tudnak. A babák nem racionális, gondolkodó lények.
Babákat csináltunk.
És felhasználtuk őket.
Némelyiket megettük. A babahús zamatos és tápláló.
Lenyúztuk a bőrüket, és magunkra húztuk. A bababőr puha és kényelmes.
Némelyikkel kísérleteztünk.
Ragasztószalaggal kifeszítettük a szemüket, majd mosószert és sampont csepegtettünk bele, csepp-csepp-csepp.
Felvagdostuk és felforraltuk őket. Elégettük őket. Leszorítottuk őket, és elektródákat ültettünk az agyukba. Nyúztunk, fagyasztottunk, besugároztunk.
A babák beszívták a füstünket, a vénáik ragyogtak a gyógyszereinktől és drogjainktól, amíg le nem állt a tüdejük és meg nem szűnt a vérkeringésük.
Nehéz volt persze, de szükséges.
Ezt senki sem tagadhatta.
Az állatok eltűnése után mi mást tehettünk volna?
Egyesek persze panaszkodtak. De hát mindig vannak elégedetlenkedők.
Aztán minden visszaállt a rendes kerékvágásba.

Csakhogy... Tegnap minden baba eltűnt.
Nem tudjuk, hová mentek. Nem is láttuk, ahogy elmennek.
Nem tudjuk, mihez kezdünk nélkülük.
De úgyis eszünkbe jut majd valami. Az emberek okosak. Ettől vagyunk felsőbbrendűek az állatokhoz és a babákhoz képest.
Majd csak kitalálunk valamit.

Roboz Gábor fordítása