"Néhány zebra hajol tüskés, durva keféhez hasonló sörényű nyakával a pocsolya fölé, isznak, nyalják a sót. Mennyire hasonlít a zebra a lóra! Fényes, tiszta szőre, fehér-fekete bőre alatt feszülő izmai ráadásul amolyan jó hasas, a kövérségtől majd szétpukkanó lóhoz teszik hasonlóvá. Annyira hasonlít rá, hogy akár össze is lehetne téveszteni vele; tudom viszont, hogy a lóval ellentétben egyáltalán nem lehet megszelídíteni. A képzeletdús állatidomárok minden szelídítési kísérlete csődöt mondott. És mégis, mégis... a zebrák vaskos teste, könnyed lába is ugyanazt a szelídséget, nemességet, nyájasságot, kecsességet fejezi ki, ami a lovakra jellemző.
Magam sem tudom, miféle reménység vagy illúzió bűvöletében csendesen, nagyon lassan és óvatosan kinyitom a teraszajtót, és megpróbálom megközelíteni a zebrákat. Szeretném megcsinálni azt, ami a világon még senkinek sem sikerült: karomat kinyújtva megsimogatni ezeknek az állovaknak a nyakát, persze vigyázva, nehogy hanyatt-homlok elmeneküljenek. De amint feléjük tartok, érzem, hogy csak áltatom magam; ártalmatlan és barátságos külsejük megtéveszt. S csakugyan, amikor már három-négy lépésnyire megközelítem a sót nyalogató, ivó, nyugodt állatokat, valami véletlenszerű higgadtsággal, amiben nyomát sem érezni bármilyen félelemnek, az egész nyáj hirtelen fölkerekedik, és elüget a bozót felé. Nem mennek be a bozótba, beérik azzal, hogy „bizonyos" távolságot tartsanak tőlem.
Mondhatnám, „erkölcsi" távolságot, amit inkább a bizalmatlanság és talán a megvetés, mintsem a félelem miatt éreznek szükségesnek.
Nos éppen ebben rejlik a talány. A vadnak nevezett állatokról - és itt nem a nagy ragadozókra gondolok, nem az oroszlánra és társaira, hanem a külsőre szelíd, elmélkedő és bölcs nagy növényevőkre, például a zebrákra, elefántokra, antilopokra - szinte lehetetlenség elhinni, hogy vadak. Ez a vadság kétarcú: egyrészt kiszámíthatatlanul reagálnak bármilyen közeledésre, másrészt élnünk kell a gyanúperrel, hogy e reakció mögött elsősorban nem az embertől való félelem rejlik (ezek a zebrák, amelyek most tőlem néhány lépésnyire ballagnak, nem félnek), hanem sokkal inkább a megvetés.
Hogy miért éppen a megvetés?
Úgy vélem, az aranykor, ember és állatok valaha volt, békés harmóniájának a mítosza magyarázatot ad a kérdésre. Az aranykorban az ember ugyanolyan állat volt, mint a többi. Aztán feltalálta a fegyvereket, vagyis állatból átváltozott emberré. Az állatok - okkal - árulást láttak ebben az átváltozásban. Sohase bocsátották meg az embernek. Azóta nem akarják, hogy bármi közük legyen hozzá, amiként az, akit egyszer becsaptak, többé nem akarja, hogy bármi köze legyen a csalóhoz."
